"Meghalt már a vén Dobai/ nem is vót már ő korai!/ Italos, de jó ember vót, meghalt, még egy szót se szót!� � skandálták, kurjantották mindegyre tegnap az alsósófalvi farsangtemető fiatalok. Majdnem negyed évszázada, hogy újból életre kelt ez az ősi szokás Alsósófalván, vagyis a farsangtemetés falujárással. Tegnap a délelőtti órákban az Illyést cipelő, éneklő fiatalokhoz csatlakoztunk.

 Nem volt szükség sok találgatásra, hogy kiderüljön, az ünnep főszervezője Fülöp Ildikó. A fedőcsattogás közepette elmondta, hogy 1985 óta minden év húshagyókeddjén és hamvazószerdáján farsangolnak. Akkoriban a homályba merülő hagyományt két pedagógus, Andrási Ilona magyartanár és Bíró Rozália óvónő újították fel. Azóta is pedagógusok feladatává lett, hogy a farsangtemetést megszervezzék, ami ugyan nem baj, mivel ők többnyire néprajzi feljegyzések alapján készítik elő és bonyolítják le a ceremóniát. Az alsósófalvi szalmabábut Illyésnek hívják, mely igencsak keménykötésű, és határozottan férfias jelenség. Ellenben mielőtt megtekinthettük volna őméltóságát, és még annak is előtte, hogy megjártuk volna a falut énekszóval, először is várakoztunk egy órácskát a zenészekre, az indulásra, és így tovább. Ez idő alatt, hogy megmelegedjünk, betértünk a központi, a hajdanán még kommunista evő-ivó-élelmiszer-komple-xumba, mostani kocsmába. Egy férfi úgy emlékezett, hogy annó, a hetvenes években csak férfiak farsangoltak, még az Illyést siratók is fehérnépruhába öltözött férfiak voltak. Más volt, mondta egykedvűen. A jókedélyű kocsmárosné egyebet is mondott, például azt, hogy míg gyermek volt, ő is évente elkísérte a farsangtemető csapatot, részt vett a farsangtemetés procedúrájában, ami mindig jó mulatság volt. Sajnos farsangi nótára már nem emlékezett a joviális asszony. Időközben megérkeztek a zenészek, Fülöp Ildikó pedig elmondta még, hogy 1985-től a siratóasszonyok változatlanok, ma is ugyanaz a 6�8 aszszony siratja Illyést, akik a hagyomány újraélesztésének kedzetén siratták. Ők most a negyvenes � vagy ehhez közeledő � korosztályhoz tartoznak. Vidám énekszóval, lendülettel indult el a csapat, az első siratást az iskola udvarán láthattuk. Ekkor tekintettük meg Illyést, a maga teljes életnagyságában. Jó fogdmeg legény, székelyharisnyában (vagy ahhoz hasonlóban), ingben és mellényben feszített � azaz mégsem, mert ki volt nyújtóztatva a szerencsétlen �, kalap volt a fején, amire aztán koszorú is került, sőt a nyakába is raktak virágot az asszonyok. Legnagyobb meglepetésemre Ilylyésnek a harisnyáján kívül is megmutatkozott (vagy főként és leginkább ott) a micsodája, akarom mondani, a krumpliból és murokból építkező férfiassága. Már csak amiatt is emelem ki ezt oly hangsúlyozottan, mert a siratóasszonyok többsége igencsak kendőzetlen kézzel illette ezt az alkotást, melyen aztán volt nagy kacagás. De kacagásra késztettek a siratók versikéi is � ezek néha egy-két helyen változtak, attól függően, ki mennyire volt fantáziáló kedvében. Miután felhangzottak a különféle énekek, következtek a siratások, melyek közül íme néhány gyöngyszem: �Egész nyáron nem csináltál egyebet, minthogy hajtogattad a töködről a legyeket�, vagy ��kire marad a gyalogszán, ki visz ki a Rézoldalba, ki húzza le ezután a rózsaszín bugyimat?� Minden sirám előtt és után keserves jaj-t hallattak az asszonyok, olyan keserveset, hogy az ember szíve fájt a nevetéstől. Aztán következett Illyés nótájának eléneklése is, a Ha meghalok, ki fog engem eltemetni � kezdetű, ezt pedig tánc kísérte. Ugyanez zajlott le aztán a falut végigjárva azokon a helyeken, ahol fogadták a farsangtemető csapatot. Némely porta előtt terített asztal � fánk, kürtőskalács, héjában főtt krumpli, káposzta, vöröshagyma (egyébként a siratószövegben a �veres� hagymára és a káposztacikára is volt utalás), pálinka, bor � várta a farsangolókat, akik megint jól megsiratták Illyést, aztán táncoltak és nevettek, ettek-ittak. Ilyenkor valóban a jókedvé, mulatásé a főszerep, tehát nem kell meglepődni azon, ha jócskán kifigurázzák a drágalátos Illyést. A falut végigjárva a farsangolók visszatérnek oda, ahonnan elindultak. Ez az a hely, ahol aztán lángra dobják a telet megtestesítő szalmabábut, amelyet utolsó útjára kísértek. Ez tulajdonképpen egy kereszténység előtti szokás, mely szerint a kegyetlen télnek a falu határába való kikísérése egyben megidézni igyekszik az enyhülést hozó időt s a termékenységet. Az alsósófalvi farsangoló csapat tagjai ugyanúgy álarcot öltöttek, maskarába bújtak, ahogyan ez más helyen is szokás. Tulajdonképpen ennek a rituális megnyilvánulásnak is az a jelentősége, hogy elűzzék vele a telet, ahogyan a lábasfedők csattogtatásával, a különféle, fából készült eszközökkel ugyancsak ezt akarják elérni. A nagyböjtre való tekintettel valószínűnek tartjuk, hogy végül nagy mulatsággal temették Alsósófalván a telet.

Alsósófalva (Ocna de Jos) a Korond vize bal partján, 480 m magasságban fekszik. Felsősófalváról 1 km-es 49-es számú aszfaltozott községi úton közelíthető meg (Nagyvárdatól az E60-os nemzetközi úton, Balavásártól az A13-as nemzeti úton, Felsősófalván jobbra kell térni a 49 számú községi úton). Kikapcsolódási lehetőségek, programlehetőségek, gyalogtúra ajánlatok:
- Siklódi-kő (1.026 m)
- Küsmődi kő (983 m)
- Népművészeti és népi foglalatosságok bemutatása (lópatkolás kovácsműhelyben, kézi szőttes- és rongyszőnyegkészítés, szénacsinálás, tehénfejés a helyi gazdáknál)
- Juhászat (kirándulás az esztenához, zsendice, orda- és juhsajtkóstolás)
- Könnyen megközelíthető turisztikai nevezetességek a környéken: természetvédelmi területek (sóhát, sószoros, csigadomb, aragónitbánya, Szováta: fürdőhelyiség és Medve-tó, Korond, Rapsónné vára, Farkaslaka: Tamási Áron emlékhely, Parajd: sóbánya, sós-strand, Áprily emlékház, múzeum)
- Székelyföldi tánctábor Felsősófalván (2 km) - július 3-dik hete.

XV. évfolyam, 5. (696.) szám
2005. február 1.

Tófalvi Zoltán: Rekviem Fülöp Dénesért

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Drága Ila, Zsuzsa, Dini, András, Bogyó!

Nekrológot csak akkor ír és mond az ember, ha az elveszített barát, kedves vagy ismerős hiánya miatt mérhetetlen fájdalom szorongatja a lelkét, a szívét, a tudatát, egész lényét. Egyetlen hét leforgása alatt két őszinte és nagybetűs Ember barátomat veszítettem el, nem tudok magamhoz térni, keresem a helyem és önmagam, abban a világban, amelyben szellemi tejtestvérem, földim, Fülöp Gábor Dénes sincs többé. Az erdélyi magyarságnak nagy halottja van! Mondanám: az egész magyar nemzetnek, ha �a kétszer kettő józanságával� nem tudnám, hogy 2004. december 5-e óta a magyar nemzet nincs többé! Élt 1100 évet! �Kincses� Kolozsvárról jövök, ahol órákon át bolyonghat az utcákon az emberfia úgy, hogy még véletlenül sem hall magyar szót. Következik Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely?
      Mindezt azért említem, mert akit most temetünk, mindenkinél jobban hitt abban, hogy az �erdélyi végzet� helyett az �erdélyi küldetés�-t kell erkölcsi, emberi imperatívusszá emelni. Finom esze, tiszta lelke rezdüléseivel megsejtette azt, amit Amerikában, Stockholmban vagy Párizsban már régen tudnak: az erdélyi ember � sajátos körülményei jóvoltából � később lép be ugyan a szellemi, tudományos forgóajtóba, de mindenki mást megelőzve lép ki onnan. Mert erdélyi sajátosság az, hogy a Kőrösi Csoma Sándorok éppen olyan elzárt, ölelésnyi kisfalukból indultak el, mint az alsósófalvi Fülöp Gábor Dénes. Tudatosan választottam első, a Forrás-sorozatban megjelent kötetem címének az Alsósófalvát egyfajta piedesztálra emelő Pogány fohászok faluja metaforát. A nagyvilág, s benne mi magyarok is, sokszor állunk értetlenül a Felső- és Alsósófalva-szerű rejtélyek előtt. Bár a gének, a DNS-minták, génjelek ugyanazok, az egyik, Felsősófalva, a Tamási Áron által megénekelt csillagszórós mókát, ugratást, Ész Mózsikat és �sóvidéki társasjátékokat� termett, a tőle egy kilométerre sem lévő alsósófalvi rokonaik pedig csupa komor balladát, a Sükösd Ferenc csodálatos képein felragyogó szellemi vulkánokat. Micsoda föld lehet, amelyhez ilyen hűséggel lehet ragaszkodni? Csodálatos föld! Beletemetik az ősöket, a testvéreket, a rokonokat, és kikel belőle a művészet, a páratlanul gazdag folklór-, viselet-, népdalkincs, egy sajátos univerzum. Fülöp Dénes ebből a világból indult, lélekben ide tért vissza, itt vált életeszményévé az erdélyi magyarság sok-sok gondjának vállalása: �Van költő, kinek lelke kürt, / És riadót az Idő fúj bele, / És hangját szikla-lelkek verik viszsza, / És hangjával egy ország lesz tele�� Azért választottam a Reményik-idézetet, mert Fülöp Gábor Dénes is �szelíden� volt bátor, hangján székely falvak és kisvárosok hangja szólt, az ellentétek feloldására a Kós Károly-i �diskurálást� ajánlotta, mert tudva tudta: nincsen turáni átok, csak mérhetetlen emberi butaság. Fülöp Dénessel valóban szellemi tejtestvérek voltunk. Jó harminc évvel ezelőtt néhányan megálmodtuk a Sóvidék monumentális monográfiájának megírását, közkinccsé tételét. Amikor nálam házkutatás volt, és elvitték kézirataim, jegyzeteim egy részét, együtt menekítettük Székelyszentistvánról � és nem Hármasfaluból, ahogyan a hatalom kívánsága szerint a köztudatba befészkelte magát ez a valójában nem létező elnevezés � a levéltári dokumentumokat, feljegyzéseket. Együtt voltunk 1996-ban is, amikor egykori sorstársaival, mintegy 40 erdélyi magyar ötvenhatos elítélttel végigjártuk, filmre rögzítettük börtönéveik, golgotajárásuk fontosabb stációit. Ott, a Duna-delta egykori poklainak színhelyén született az erdélyi magyar 56 egyik legfelkavaróbb írása, a Rabok karácsonya, amelynek szerzője Fülöp Gábor Dénes volt. Ma is látom az arcodat, a mozdulataidat, amint vallomásos pillanataid egyikében elénk tártad: a csontfagyasztó deltai hidegben szalmával tömtétek ki a késéles nád által cafatokká szabdalt rabruhát, hogy valami meleget tartson. Gyászoló testvéreim és barátaim! Fülöp Dénes annak a politikai pernek volt a fővádlottja, amelyben sorstársát, Soós Ferencet előbb halálra ítélték. Böjte Sándor, a több mint 400 árva gyermeket nevelő Böjte Csaba, dévai ferencrendi szerzetes édesapja emberfeletti fájdalmában önkezével lyukasztotta ki a saját hasfalát, mert titkon azt remélte, ezáltal csökken a fájdalom. Belehalt a szenvedésekbe! Fülöp Dénes íróember is volt, aki veretes tanulmányokban népe, nemzete legfájóbb és legégetőbb sorskérdéseit feszegette. Immár az égi íróasztalnál összegzi az 1959. július 5-ével kezdődő (a Vártemplom lépcsőjénél tartóztatták le, vitték láncba verve és repülőgéppel Kolozsvárra) börtönéveinek csak általa ismert titkait. Mennyire örült, amikor átadtam neki szenvedéstörténetének teljes dokumentációját! Fülöp Dénes legfőbb műve azonban a marosvásárhelyi Vártemplom népének, ötezres egyházközösségének elődjeiét messze túlszárnyaló szolgálata volt. A Vártemplomért szorult háttérbe az írás, Alsósófalva históriájának végleges formába öntése. Csoóri Sándor-estet, a magyar reformátusok világtalálkozóját szervezte, állandóan építette a gótikus termet. Pontosan tudta: az Ő küldetése a 38 országgyűlés színhelyéül szolgáló, II. Rákóczi Ferencet nagyságos fejedelemmé emelő, Erdély legnagyobb református templomaként emlegetett Istenháza hűséges szolgálata. 1989. december 22-e után a marosvásárhelyi Vártemplom vált az erdélyi segélyszolgálat egyik legfontosabb központjává. Abban az eufórikus hangulatban Fülöp Dénes már megfogalmazta a Calepinus nyelviskola, az öregotthon, az árvaház, az utcagyerekek étkeztetését végző �Pici-ház�, a nagycsaládosok azóta is működő intézményének gondolatát. Mert Fülöp Dénes azt is tudta, hogy ugyancsak Erdély sajátossága, hogy minden nagy gondolat, az erdélyi magyarságot valóban felemelő terv, elképzelés mögött rendszerint egy lelkipásztor áll. Fülöp Dénes nagy érdeme, hogy mert szenteket álmodni! Felsorolni is nehéz, mennyi nagyszerű elképzelés vált valóra az Ő gondolatai nyomán. �...amíg itthon vagyunk: / Bizony bíbor és bronz és arany / És örökkévaló szent szépség vagyunk.� Jelképesnek érzem, hogy temetésén Tőkés László Királyhágó-melléki református püspök hirdette az igét: sokszor voltam boldog koronatanúja, részese szellemi, lelkészi ikertestvériségüknek. Fülöp Dénes halála nyomán hatalmas űr keletkezett. Bár sarkunkat ebben a pillanatban a halál vize mossa, egész lényével arra döbbent rá, hogy élünk, s aki él, annak �egyetlen szülőföldje és sok-sok kötelessége� van. Csak a mostanihoz hasonló fájdalmak emlékeztetnek arra, hogy a szenvedés, a gyötrelem sem hiábavaló... Drága Dénes! Barátunk, barátom voltál! Együtt örvendtünk három fiad és lányod eszmélésének, a néppel, a nemzettel való teljes azonosulásuknak. Ott fenn, a Mennyeknek országában hamiskás mosollyal nyugtázhatod: nem volt hiábavaló 74 évre szabott életed! Azok állják most körül sírodat, akiket legjobban szerettél, s akik Téged is legjobban szerettek. Itt vagy velünk, itt vagy közöttünk:
      �Tudnod kell, Népem, hogy én itt hogy jártam: / Szédülő fejjel és halálra váltan / Amíg Neked az üdvösség borát / És az örökéletet prédikáltam.�
      (Reményik Sándor)
      Életműved kerek egész, nem maradt torzóban. Ebből merítünk erőt mindannyiszor, amikor megtorpanunk, amikor magunkra maradunk. A Gondviselő Isten őrizze meg nagy és szent álmaidat! Fülöp Gábor Dénes, mindig velünk maradsz�
      (Elhangzott 2005. január 21-én a marosvásárhelyi református temetőben, Fülöp Dénes sírjánál.)