(Antal apát, másként Remete Szent Antal, 356; beteg embernek, beteg jószágnak hajdanában v nagy tiszteletben álló patrónusa.)
Korán vértanúságra vágyott, de miután tapasztalta, hogy senki őt hitéért megölni nem akarja, a pusztába egyre beljebb és beljebb vándorolt, hogy egyedül tölthesse életét, miképpen Pál, hogy menedéket találjon a tanítását hallani akaró, az Úr akaratából őt a pusztába is követő hívők elől.
A pusztában állandóan kísértette az ördög, egyebek között ezüsttállal és arannyal is. Élete végén „szerecsenföldön" az őt segítő embereket munkájával jutalmazta: földjüket kapálta, búzát vetett és káposztát ültetett nekik. Százöt esztendős korában halt meg, két tanítványa temette el; senkinek nem árulták el a helyet. Ereklyéire mégis rátaláltak. Történt, hogy Justinius bizánci császár Zsófia nevű lányát ördögök szállták meg, s ők adták tudtára a lánynak, hogy csak Antal remete űzheti ki őket. Teofilus püspök indul a szent holttest fölkutatására, Gábor arkangyal jelenti, mondja neki, hogy merre, s miképpen keresse. Sok viszontagság után madár „mutatja" meg a sírhelyet egy földig hajló ágú fa alatt, amelynek tövéből tiszta vizű forrás csörgedez; s oroszlánok is jöttek segítségére. A szent ereklyével visszatérőben sok ember szabadult meg az ördögtől; és Zsófiából kilenc ördögöt korbácsolt ki Antal. A Debreczeni-kódexben lelhető legenda befejező imádsága érezteti, hogy „Szent Antal tüze" nemcsak a testi betegséget, az orbáncot jelenti, hanem jelképesen minden ártalmat, kísértést, amely az ember elvesztésére a gonosztól származik. Antal apát ősidőktől a háziállatok védőszentje. Névünnepén Olaszország és Németország számos vidékén manapság is megszentelik a jószágot és az istállót. E kultikus gyakorlat a középkori Magyarországon is virágzott, történelmi hazánk déli vidékén Páduai Szent Antal alakjához tapadva született újjá. Antal apátjele a disznó. Valamikor egyes falvak, esetleg családok hálából egy-egy disznót ajánlottak föl Szent Antal rendjének. Ezeket külön nevelték. Nyakukon csengő volt, amelynek gonoszűző, járványokat messzire riasztó erőt tulajdonítottak. A T alakú keresztnek egyiptomi vagy „antalkereszt" a neve, amelyet megszentelve járvány, bőrbetegség (főleg Szent Antal tüze), továbbá kígyómarás távoltartására viseltek.
Hercegszántó sokácai Tüzes Antal néven emlegetik. Ünnepe asszonyi dologtiltó napnak számított; templomozni szoktak. Fonóházba jártak csak ezen a napon és varrtak; a „szombati lámpát" is meggyújtották. „Száraz bált" rendezték, vendégséget, ahol nem illett inni. A Csepel-szigeti Tököl rác eredetű lakossága is jószágszentelést tartott. Mise után kocsi vagy szán jelent meg a templom előtt, amelyen két ministráns gyerekkel a pap foglalt helyet. Három helyen álltak meg a faluban, itt a járdán oltárszerű asztal várta őket feszülettel és égő gyertyával. A hívek sót, almát és fokhagymát hoztak, amelyet a pap megáldott, majd imádkozott és a négy égtáj felé áldást osztott, hogy a falu jószágait, a hívek termését Szent Antal közbenjárása oltalmazza. A szentelés idejére kitárták az istállóajtókat. A lovaknak a következő két oltárhoz futva kellett haladniuk. A XIX. században még szerte az országban tűzvész és kísértés ellen Remete Szent Antalhoz imádkoztak a katolikusok. A kísértés akkor a legnagyobb, amikor az egyre magasabban araszoló Nap bennünk is működő erejétől éppen csak mozdulni kezd körülöttünk és mi magunkban az újulás.