Arra senki sem kapja fel a fejét, ha egy házaspár a hóna alá veszi a három gyermekét, és két kutyájával kivonul a fővárosi agglomerációból, hogy új életet kezdjen vidéken. De arra már igen, ha nemcsak maguknak álmodnak ökofarmot, hanem egy hagyományos falut szeretnének biofaluvá „átalakítani”, s olyan hús- és zöldségfeldolgozót üzemeltetni, amivel munkahelyet teremthetnek a helyieknek. Ezt a célt tűzte maga elé ugyanis Járosi Tamás és felesége, Lívia, amikor másfél évvel ezelőtt megvették a Káli-medencében fekvő Balatonhenye legszélső házát. Tudták, hogy nagy fába vágják a fejszéjüket, hiszen az életük ezentúl nem a toszkánai utazgatásokról és síelésekről szól elsősorban, hanem a napi 16 óra munkáról, az állatokról, a természet erőivel való kemény küzdelemről.

A  Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából című kötetet négy évtizednyi néprajzi kutatómunkám külön-külön, itthon és Magyarországon megjelent tanulmányaimból válogattam. Legtöbbjüket műhelymunkának, „laboratóriumi” elő- vagy utókísérletnek tartottam és tartom, hisz ezekre támaszkodva írtam és írhattam meg, mélyíthettem el az emberi sorsfordító szokások monográfiáit, a paraszti társadalom – legszámosabb közösségünk – szervező, irányító, szabályozó, rendtartó, akár „alkotmány”-nak is nevezhető kultúrájának foglalatait. Egyben kutatói, szakmai nyugtalanságom jelzései is: a gyűjtés és kutatás annyi meglepetéssel, nem ritkán ellentmondással járt életemben, hogy lezárható, kimerített témának semmit sem merészelek tekinteni.