II. ISTVÁN Kr.u. 1114
§ 90. Gyemge korában veszi fel a királyságot. Kr.u. 1114
Nem vólt egészen 15 esztendős István, midőn az Attyának Királyi székébe lépett; gyenge lévén, ő viselte ugyan a' Királyi nevet, de az Ország Nagygyaié vólt a' köz-társaságnak gondviselése mind addig, míglen a' nevelésből 's tapasztalatból vett okosságára nézve maga alkalmatos vólna az Ország' kormányozására. Ez midőn az Ország Nagygyainak igazgatásától fűgg, nagy veszély támad Dalmátziában, mellynek eredete vólt a' Spalatuni toronyban lévő Magyar Katonaságnak Vezére, és a' Spalatumi Érsek, a' kik Spalatum Városát nem annyira akarták Hadi erővel megvenni, mint ellopni. Ezt a' végzést tették magok között, hogy az Érsek, kinek Manasses vala neve, bizonyos napra, távol a' Városon kívűl lévő Templomnak felszentelését hírdetné, ezen inneplésre midőn a' Nép a' Városból kitakarodna, a' Magyar Katonaság kirohanván a' toronyból, az üres Várost foglalná el. Ez vólt a' Vezérnek és az Érseknek nem derék végzése, mellynek rosz vólt a' kezdete, roszszabb a' kimenetele, azért leg-inkább, hogy az Isteni tisztelet palástjával takarták be hamis szándékjokat; titkon látszottak ugyan ők ezen dolgot forralni, de még is úgy el nem titkolhatták, hogy a' Városbéliek meg nem sajdították vólna ezen tsalfaságot, azért nem takarodtak ki mindnyájan a' Városból, sőt más Városbélieket is alattomban segítségre szóllítottak, 's úgy várták készen a' Magyarok Szerentsétlen kirohanását, ezek előbb tett rendelés szerint bátorságosnak lenni ítélvén a' dolognak elkezdését, jelt adnak a' tornyon kívül lévő társaiknak a' Város' elfoglalására; erre a' Városiak felszendűlvén, felgyújtják a' tornyot, és a' benne lévő Magyarság rész szerint tűz, és füst által, rész szerint pedig a' Városiak' keze által megemésztettek. Így kinyilatkozván Manessesnek titkos álnoksága, midőn a' Templom szentelése színe alatt a' Várost el akarta adni, többet Spalatumban magát nem mutatta, hanem egyenesen Magyar-Országba útazott. A' Város nem bízván a' Magyar Királynak óltalmában, annak hívségétől elállott, melynek példáját követték Dalmátziának több Városi is, mellyek vagy önként, vagy Ordelaphus Velentzei Fejedelemnek fegyvere által a' Magyar Koronától elszakadtak.

§ 91. Előbb a' Görögökkel, utóbb a' Velentzeiekkel hadat visel, és Dalmátziát viszsza nyeri. Kr.u. 1123
Nevelkedik azomba István, és az Ország' igazgatását az Ország' Nagygyaitól egészen által-veszi: Követeket kűld azontúl a' Görög Császárhoz Komnen Jánoshoz, a' kinek Birodalmában, 's óltalma alatt tartózkodik vala Álmus Herczeg, és hogy ezt minden halasztás nélül viszsza kűldje Magyar-Országba, parantsolta inkább, hogy sem kívánta; talán ezen gyámoltalan Herczegnek, a' kit szeme világától megfosztatott Kálmán, megmaradott nyomorúságos életét is irígyeltte István: azért, hogy Álmusnak élete is új keleptzébe ne kerűljön, üressen botsátá viszsza a' Követeket Komnen János: erre felgyúllad a' boszszúság Istvánban, és a' Görög Császár ellen hadat indít, a' mellyben Belgrádnak elrontásán kívül semmi nevezetesebb dolog nem történt. Két esztendeig tartott ez a' villongás, végre úgy egyeztek meg, hogy valamikor a' szükség úgy hozza magával, a' Görögök Tengeren hadakozó Katonákkal, és ahoz szükséges hajókkal a' Velentzeiek ellen segítenék a' Magyarokat. Élt ezen alkalmatossággal István, és a' Görögök segítségével viszsza ragadja a' Velentzeiektől Dalmátziának minden nevezetesebb Városait az egy Jadrán kívűl, a' melly, mivel bízott erejében, megmaradott a' Velentzei köztársaságnak hívsége mellett.

§92. Mind az Oroszok, mind pedig a' Tsehek ellen haszontalanúl indúl meg István. Kr.u. 1125
Jól emlékezett arról István, hogy az ő Attya Kálmán Király utolsó betegségben lévén több parantsolatjai között ezt is keményen fejére hagyta néki, hogy az Oroszokat esendő első alkalmatossággal Magyarosan nyakazná meg: erre néki 1125-dik esztendő táján alkalmatosság nyújtatott ugyan, hozzá is kezdett a' dologhoz, de a' főbb Hadi-Vezéreknek nyakassága miatt viszsza kellett néki térni az Országba Más villongása vólt István Királynak Vladislaus Tseh Fejedelemmel, a' melly ellenkezés egy gonosz, és már előbb Magyar-Országból kitsapott Solth nevezetű gaz embernek tsalfaságából következett: így vólt a' dolog; István és Vladislaus valamelly terhesebb dolgokról akarván magok között végzést tenni, az Ország határához mentek, úgyhogy tsak az Oltzava vize választaná el őket; ott Vladislaus követségbe előre által-kűldi Istvánhoz az előbb említett rosz embert, a' ki mind a' Magyar Királyból Istvánból, mind pedig a' maga Fejedelméből bolondot tett; mivel Istvánhoz jövén azt súgta fülébe, hogy vigyázna magára, mert Vladislaus tudván, hogy fegyver nélkül vólna, mihelyt hozzá menénd, azonnal megfogatja őtet; azért is válogatott fegyveres Népet vinne magával. Viszsza menvén Solth Vladislaushoz, azt is hasonló hazugsággal kerűlte meg, úgyhogy egygyik a' másik ellen neheztelne, félne is egyik a' másiktól; által-megy tehát István a' Tseh Fejedelemhez, de egynéhány markos legényeket is rendel maga mellé, a' kik felfegyverkezve lévén, minden esetre óltalmára lennének. Látván Istvánnak nyilas Katonáit Vladislaus, azokat megtámadja, és olly vérontás lészen, hogy már a' Királynak Felséges személye is veszedelemben vólna; megmenekedett még is. Solthnak tsalfasága is világosságra jött; sajnálta mind a' két Fejedelem, hogy egymás ellen tudatlanságból annyira kegyetlenkedtek. Vladislaus azután Solthot István Király' Kezére adta, a' ki őtet négy ló' farkára köttetvén, négy részre szakasztatta.

§ 93. A' Kunoknak ismét más felekezete telepedik le Magyar-Országban. Kr.u. 1125
Megölvén a' Kunok magok Fejedelmét, valamelly Tatár nevezetű Fő Embernek vezérlése alatt hazájokból igen sokan kikőltöztek, és István Királytól Országunkban szállást kérvén, Pesten alól a' Duna, és Tisza között letelepedtek 1125-dik esztendőben; a' kik azután sok zendűlések nek okai vóltak Magyar-Országban.

§ 94. II-dik István okos rendeléseket tesz az Országban, maga pedig az Istenhez tér. Kr.u. 1131
Ki vólt II-dik István' felesége, nem bizonyos. Vagynak a' kik Judithot, Boleslaus Lengyel Királynak leányát írják István feleségének. Mások Adelhaist, Henrik Rietemburgi Grófnakleányát teszik hozzá: ez mind a§ kettő bizonytalan. Az bizonyosabb, hogy semmi magzatja nem vólt, nem is lehetett, kivált azután, midőn a' Kun aszszonyoknak rútabb társaságába ereszkedvén, nem tsak a' Felséges Királyi vért, ezen alávaló személyekkel megtisztelenítette, hanem egésségét mértéktelen rút életével megvesztegette. Okosan gondolkodott még is élete vége felé, mert mind Álmus' hólt tetemének Királyi tiszteletet adott, mind pedig annak fiját Bélát, midőn hallotta, hogy életben vólna, felkerestetvén, magához vette, és Királynak koronáztatta; méltóságának megtartására pedig addig is, míglen az egész Ország reá szállana, Tolna-Vármegyének jövedelmét rendeli néki. Feleségűl Ilonát, Urosius Rátz Ország Fejedelmének okos, és jól nevelt leányát adá, a' ki második esztendőre férfi magzatot Geisa név alatt szűlvén, megvígasztalta mind a' maga Férjét, mind István Királyt, mind pedig az egész Országot. Midőn ezek történnek, István veszedelmes has-menésbe esik, mellyből látván fel nem épűlését, Szerzetes ruhába öltözött, és töredelmes szívből megbánván emberi gyarlóságból elkövetett sok gonaszságait, halála előtt igaz szívvel Istenhez tért, és életét Királyságával együtt elvégezte 1131-dik esztendőben, Uralkodásának 18-dik esztendejében. Meghidegűlt teteme Nagy-Váradon temettetett el, nem meszsze Sz. László Király' koporsójától.