Részletek
Találatok: 4965

SZENT GELLÉRT

*Velence (Itália), 980 körül +Buda, 1046. szeptember 24.

Szentünk azoknak a sorába tartozik, akik nem hazánk földjén látták meg a napvilágot, de életük, működésük és haláluk ide kapcsolja őket. Velence volt a szülőföldje, az a lagúnák szabdalta szigetföld, amelynek első lakói a helyi hagyomány szerint Attila hunjai elől menekültek ide a szárazföld városaiból és falvaiból. Öt éves volt, amikor szülei -- apját Sagredo Gellértnek hívták -- áteveztek vele a Szent Márk-székesegyházzal átellenben lévő San Giorgio-szigetre.


 Úgy látszott ugyanis, hogy György nevű kisfiúk (Szent György napján született, ezért kapta a keresztségben ezt a nevet) nem marad életben. Fogadalmat tettek, hogy ha a gyermek a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A gyermek fölgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor szellemi és a Szent Benedek rend lelki életébe, fegyelmébe. 15 éves lehetett, amikor édesapja Jézus iránti szeretetből szentföldi zarándoklatra indult. Társaival együtt elérte Palesztina partjait, ahol rabló arabok támadták meg őket. Csatára került a sor, s bár a támadókat megfutamították, édesapja holtan maradt a csatatéren. Így teljesült az a vágya, miszerint abban a földben szeretne pihenni, amelyet a Megváltó vére öntözött... Az ő emlékére vette föl az ifjú György a Gellért nevet. Nem sokkal később az édesanyját is elvesztette, a San Giorgio monostor sírboltjába temették el.

Huszonöt éves korában rendtársai őt tették meg a monostor perjeljévé, majd Vilmos apát javaslatára, tudásának elmélyítése végett, másodmagával Bolognába küldték, hogy később elfoglalhassa a kolostori iskola egyik tanári posztját. 32 évesen tért vissza a Szent György szigeti monostorba, de nem sokáig tanított, mert Vilmos apát halála után őt választották meg szerzetestársai apátnak. Talán édesapja emléke vagy a hithirdetés vágya késztette arra, hogy 3 év múltán lemondjon apáti tisztéről és a Szentföldre induljon.

1015 február vége felé szállt hajóra két társával, hogy Zárába (ma: Zadar) jusson, s onnan továbbhajózzék Palesztina felé. De a kitört tengeri vihar miatt Isztria partjai felé sodródtak. Ott a Parenzo (ma Porec) melletti Szent András-sziget kikötőjében vetettek horgonyt, és a sziget bencés monostorában találtak menedéket. A több hétre elhúzódott kényszerpihenő közben Gellértnek nem egyszer nyílt alkalma, hogy megbeszélje útitervét az ugyancsak ott időző Razina, más nevén Gaudentius pannonhalmi apáttal, aki szerette volna őt megnyerni magyarországi kolostoralapítási és térítői tervének. Gellért azzal a nem titkolt szándékkal engedett unszolásának, hogy Magyarországon keresztül könnyebben eljuthat majd a Szentföldre. Átkelvén a part menti hegyláncokon, majd a Dráván, 1015. május 3-án érkeznek Pécsre, Mór püspökhöz. Vele és Asztrik pécsváradi apáttal onnan Székesfehérvárra, István királyhoz mennek. Nagyboldogasszony napján járul Gellért a király elé, és találkozásuk hatására István meghívja őt Imre fiának nevelőjéül. Nyolc éves volt ekkor Imre, és szentünk 7 évig nevelte az esztergomi királyi palotában. Tanítványának életszentsége tanúsítja, hogy nevelő, oktató munkája nem veszett kárba!

Ezután következtek a bakonybéli remeteség évei. A monostor melletti erdei kunyhóban tudott leginkább elmélkedni és dolgozni. Ekkor írta szentírásmagyarázó munkáit, többek között a Zsidókhoz írt levélhez és Szent János apostol I. leveléhez. Kár, hogy e munkái mind elvesztek. Kb. 1028-ig örülhetett a monostor csendjének és erdei magányának. Ajtony vezér legyőzése után Szent István hívatta, hogy rábízza a Maros menti egyházmegye megszervezését. Ajtony annak idején a bizánci császárság szomszédjaként görög szertartás szerint vette föl a keresztséget, s telepített Marosvárra néhány görög szerzetest. Csanád vezér ostroma után ugyan elmenekültek, de pl. Oroszlámoson még a 13. sz. elején is voltak.

Gellért az egyházszervezést azzal kezdte, hogy fölosztotta az egyházmegye területét 7 főesperességre, s ezek élére a magával hozott papok közül azokat állította, akik tudtak magyarul. Majd a papi utánpótlás biztosítására káptalani iskolát szervezett, végül templomokat építtetett, köztük a székesegyházat és a bencés monostor Boldogságos Szűz oltalmába ajánlott templomát. Tevékenységét a szent életű király bőkezűen támogatta. E tekintetben, de más, sorsdöntőbb szempontból is, végzetes fordulatot jelentett a király halála 1038- ban. Hiába volt az új király, Péter velencei, akárcsak Gellért, az uralkodáshoz és a magyarság megnyeréséhez nem értett. Idegenpártolása miatt nemzeti forradalom űzte el őt a trónról. Utóda, Aba Sámuel sem vitte sokra. Zsarnoksága miatt 1043-ban a koronát és a húsvét megünneplését is megtagadta tőle Gellért. A fölfordulásnak ezen évei készítik elő vértanúságát is. Ha arra gondolunk, hogy a csanádi püspök e vérzivataros években hittudományos munkákat írt, rádöbbenhetünk, hogy semmiképpen sem kereste a vértanúságot, hanem inkább csak elfogadta azt.

1046 szeptemberében a lengyelországi száműzetésből hazatérő Vászoly fiak, Endre és Levente fogadására igyekezett püspöktársaival, Böddel és Benetával együtt. Mivel a hercegek még nem érkeztek meg Székesfehérvárra, továbbutazik Diósdig. Az éjjelt itt töltvén, reggel a Szent Szabina-templomban mondott miséje közben látomása volt közelgő vértanúságukról. Az ún. pesti révhez közeledve Vatha pogány lázadói kőzáporral törtek rájuk. Kiráncigálták Gellértet a szekeréből, hozzákötötték egy kordéhoz, és a később róla elnevezett Kelenhegy szikláiról a mélybe taszították. Holttestét ideiglenesen a pesti Boldogasszony-templomban (a mai Belvárosi Főplébániatemplomban) temették el, később átszállították Csanádra. Szentté avatása Szent László királysága idején történt.

Egy kis részlet Szent Gellért művéből, melyben a tüzes kemencében éneklő három ifjú himnuszát magyarázza. Az itt következő sorokban Gellért azokról beszél, akik hódoltak a bálvány előtt (Hajdu Tibor fordításában):

,,Hogyan is beszélhetnénk a király tetszése ellenére? Megharagszik, indulatba jön, s mi mégis beszéljünk? Inkább színlelik a jókedvet, s vele együtt akár kacagnak, mintsem hogy ki mernék mondani Isten hathatós igéjét. Ezt pedig azért teszik, hogy se rokonaik el ne veszítsék a nekik adott hivatalokat, se őtőlük el ne vegyék a polyvát. Mikor pedig valaki emberi tekintetek, avagy földi dolgokhoz való ragaszkodás miatt fél a halandó embertől, és ilynemű dolgok miatt kíván tetszeni annak, aki ma van, másnap reggel pedig már nyoma sincs a földön, akkor, úgy látszik, semmiben sem különbözik azoktól, akik a babiloni király bálványszobrát imádták.''

Istenünk, ki Szent Gellért püspöknek vértanúságáért megadtad a halhatatlanság koronáját, engedd jóságosan, hogy akinek emlékezetét áhítattal üljük itt a földön, annak szüntelen pártfogása védelmezzen minket a mennyben!

Szent_Gellért_püspök_kis_legendája>>>

Vatha lázadása.  Szent Gellért. /A Bécsi Képes Krónikából
            Magyarország nemesei látva nemzetük bajait, összejöttek Csanádban és tanácsot tartva egész Magyarország nevében ünne-pélyes követséget küldtek Oroszországba Endréhez és Leventéhez, megüzenvén nekik, hogy egész Magyarország hűségesen várja ôket és az egész királyság szívesen hódol nekik, mint királyi sarjadéknak, csak jöjjenek be Magyarországba és oltalmazzák meg ôket a németek dühétôl. Azt is esküvel erôsítették; hogy tüstént, mihelyt belépnek Magyarországba, az egész magyarság egy értelemmel hozzájok fog tódulni és meg fog hódolni nekik. De Endre és Levente rejtett cselvetéstôl félve, titokban követeket kül-döttek Magyarországba. És amint Újvár-hoz érkeztek, melyet Aba király építtetett, ime a magyarok egész sokasága csapatostúl tódult hozzájok és ördögi sugallattól bújtogatva, makacsul azt kérték Endrétôl és Leventétôl, engedjék meg, hogy az egész nép pogány módon éljen, a püspököket és papokat megölje, a  templomokat lerombolja, a keresztyén vallást elhagyja és a  bálványokat tisztelje. Meg is engedték nekik szivök kívánsága szerint, hogy éljenek és vesszenek ôsapáik babonáiban;  mert különben nem harcoltak volna Péter király ellen Endréért és Leventéért. A ma-gyarok közül elször egy Vatha nevű, Belus várból; adta magát a gonosz lelkeknek, megnyírta fejét és pogány módon három oldalra üstököt eresztett. Janus nevű fia sok idôvel azután, atyja hitét követve számos bűbájost, boszorkányt és jóst gyűjtött maga köré és ezeknek varázsénekeivel nagy kegyben állott az uraknál.  Számos papnôi közül egyet, egy Rasdi nevűt, Béla, a jó ke
resztyén király, elfogatott és az a börtönben maradt mind addig, amíg csak a saját lábait meg nem ette, és ott meg nem halt. Meg van írva a magyarok történetérôl szóló régi könyvekben, hogy a kerésztyéneknek szi-gorúan meg volt tiltva feleséget venni Vatha és Janus rokonságából, mert miként Datan és Abyron az ó-szövetségben lázadást támasztottak az Úr ellen, épp úgy ezek a kegyelem idéjében a magyar népet  Krisztus hitétôl eltérítették.
            Akkor hát Vatha átkos és kárhozatos ösztönzésére az  egész nép a gonosz lelkeknek adta magát, elkezdtek lóhúst  enni és általában a legszörnyűbb gonoszságokat elkövetni.  St á. papokat, meg a világi embereket is, akik a katholikus  hitet követték, leölték és Isten számos templomát lerombolták. Azután Péter király ellen támadva, az összes németeket  és olaszokat, akik különböz tisztségekben Magyarországon  szanaszét éltek, csúf halállal megölték. És Péter táborába  éjjel sebes lovakon három hírnököt küldtek, akik kihirdessék Endre úr és Levente szavát és rendeletét, hogy öljék meg  a püspököket a papsággal együtt, gyilkolják le a tizedszedt,  térjenek vissza a pogány hagyományhoz, töröltessék el teljesen az adó és Péter emléke az  németeivel és olaszaival  vesszen mindörökre. Reggel a király kérdezsködött, hogy  mi történt, és mikor teljes bizonyossággal megtudta, hogy  visszatértek a testvérek és látásukra a magyarok megölték  az  tisztjeit, nem mutatott e hírekre ijedelmet, hanem  vidámnak tüntette magát, fölszedte táborát és Zsitvatnél  átkelt a Dunán, Székesfehérvári a szándékozván menni. De a  magyarok megsejtvén szándékát, megélzték és elfoglalva a  város harangtornyait és bástyáit és a kapukat becsukva, kizárták.
            Ezalatt Endre és Levente az említett sokasággal Magyarország közepéhez köze-ledtek, azon révhez, melyet közönsé gesen Pestnek neveznek. Ennek hallatára Gellért, Bestric, Buldi és Beneta püspökök és Zonuc ispán Székesfehérvár városából End-re és Levente hercegek elébe indultak, hogy  ôket tisztelettel fogadják. És amidôn az említett püspökök sietve azon helyhez érkeztek, melyet Diódnak neveznek, ott  Szent Sabina templomában misét akartak hallgatni, mielôtt  az urak elé mentek volna. Szent Gellért püspök tehát felöltve a papi ruhákat a misemondáshoz, buzdításul beszédet mondott nekik és így szólt: „Testvéreim, püspöktársaim és összes jelenlevô hívek! Tudjátok meg, hogy mi ma a vértanúság koronájával urunkhoz Jézus Krisztushoz jutunk az örök boldogságba. Tudomástokra hozom ugyanis az isteni  titkot, amely nekem ma éjjel fölfödöztetett. Urunkat Jézus Krisztust láttam szentséges anyja, az örökké szűz Mária ölében, ki magához híván bennünket, saját kezével nyújtotta nekünk testének és vérének szentségét. Beneta püspöktôl azonban, midôn elébe járult, elvonta a szentséget. Vagyis ma ki lesz zárva vértanúságunk társaságából." Ezután szent  Gellért intette ôket, hogy gyónják meg egymásnak bűneiket; és meghallgatva a misét, imádkozni kezdtek s a vértanúság által elnyerend örök boldogság biztos reményétôl felvidulva, mindnyájan megáldoztak. Azután megindultak a pesti rév felé vezetô úton. Szent Gellért püspök, mivel kicsiny termetű volt és minden erejét felemésztette Isten szolgálatában, kocsin ment. És midôn az említett révhez érkezett, íme az istentelen embereli, Vatha és cinkostársai, megszállva a  gonosz lelkektôl, amelyeknek magukat adták, rárohantak a  püspökökre és összes társaikra és kövezni kezdték ôket: Szent Gellért püspök azokra, akik ôt kövezték, folytonosan keresztet vetett, de azok ennek láttára még nagyobb dühre gyúltak. Megtámadták kocsiját a Duna partján, felfordították és ôt ottan kocsijából kivonszolva és talyigára téve, Keienföld hegyérl ledobták. És amikor még vonaglott, lándzsával átszúrták mellét s azután a fejét egy kövön összetörték. És így Krisztus dicsséges vértanúja e világ nyomorúságaiból az örök boldogságra költözött át. A Duna gyakran kiáradt azon kôre, melyen összetörték szent Gellért fejét, de nem tudta lemosni a vért hét éven át, míg csak föl nem vették a papok. És ez a kô most Csanádban van az oltárán.  Ma azon a helyen, ahol fejét összetörték, egy templom áll,  szent Gellért t vértanú tiszteletére a hegy lábánál. Ez a Gellért pedig rosaciumi szerzetes és velencei nemzetiségű volt; Pannonlába jövén elôbb remeteéletet folytatott Bélben, végre  a csanádi egyházba helyezték át püspöknek. Buldi püspök is agyonkövezve átköltözött az üdvösségre. Bestricus és Beneta, mikor hajón átkeltek a Dunán Endréhez és, Leventéhez, a pogányok, akik a túlsó parton voltak, Bestricus püspököt megsebezték, ki harmadnapra meghalt. Endre herceg ezalatt  odaérkezett, Beneta püspököt megszabadította kezeik közül és így szent Gellért jóslata beteljesedett, mivel Benetán kívül mindnyájan vértanúságot szenvedtek. Zonuc ispán meg lován a Dunába ugratott és egy hajón jövô ember, valami Murthmur nevű, a hajóba emelte ôt, hogy megmentse a haláltól. Ezt a Murthmurt ugyanis Zonuc ispán kereszteltette meg. Mikor ez az említett ispánt meg akarta menteni; a pogányok halállal kezdték fenyegetni; ha csak maga meg nem öli Zonuc ispánt, és Murthmur, félve fenyegetéseiktôl, az ispánt a hajóban kardjával megölte.
            Ugyanegy napom a papoknak és világi embereknek oly nagy sokasága szenvedett Krisztus hitéért vértanúságot, hogy számukat csak az Isten és az angyalok tudják.