Az ember élete során sokszor elgondolkodik azon, mit jelent magyarnak lenni?  Úti filmekben a külföldön élő magyaroknak gyakran teszi fel a riporter is ezt a kérdést, vagy nagy ünnepeink előtt a tananyaghoz, a történelem „közelebb hozásaként” a tanár is érdeklődik a gyerekektől, akik nehezen öntik ebbéli érzéseiket, gondolataikat szavakba. Talán számukra az is kétséges, fontos-e ez manapság, amikor sokak szeme előtt a külföldi munkavállalás, a más országban való családalapítás célja lebeg. Számít-e így a kis lelkükben értékeink felismerése, tudják-e himnuszunkat meghatódva hallgatni, netán ünnepeinken teljes szívvel- vagy egyáltalán „csak” énekelni?

Ha mi magunk elgondolkodunk rajta, sok ideillő, rangsor nélküli felsorolásba kezdünk, melyek együtt adhatják meg a kérdésre a választ. Egyáltalán: mikor és hol éli meg leginkább az ember a magyarságát? Honnan merítsen erőt az, aki nem értelmetlen „álmagyarkodásban” szeretné kifejezésre juttatni a valódi hovatartozást? Sokan tudják erre a választ, remélhetően ők teszik a dolgukat fennmaradásunkért, a gyökereink erősítéséért. Azok, akik tudni vélik, ismerik történelmünket, saját és nemzeti öntudattal kellőképpen rendelkeznek, talán legtöbbjük ott érzi át legerősebben a hazaszeretetet, ahol már határ szerint nem, de identitás, érzések és szív szerint – hála Istennek! - hozzánk tartozónak vallják magukat az ott élők. Sajnos, a politika, a hatalomvágy miatti értelmetlen döntések sokszor beleszóltak a történelem során a „magyarnak maradásukba”, de erős szívüket, jellemüket általánosan csak erősítette a múlt minden egyes (bal)lépése. De mi van azokkal, akik tőlünk távol élnek, és még határvonal sem kötötte őket a magyarokhoz, mégis olyan dialektusban beszélnek nyelvünkön, melyet megőriztek, egyre inkább – és itt-ott bíztatásra - használnak és remélhetőleg tovább is adják a gyerekeiknek, unokáiknak.

 

Románia keleti részén, az „üveghegyeken innen, ott, ahol a kurta farkú malac túr”, még Székelyföldön is túl, létezik egy kis híján elfeledett és sorsukat, történelmüket ismerve talán mesébe illő – számomra mindig is vonzó – népcsoport, a moldvai csángók. Egy részük az Árpád-korban vándorolt oda, másuk Dél-Magyarországról menekült husziták, vannak köztük a Rákóczi-szabadságharc és 1848–49. menekültjei. Számukat a határőri szolgálat, a nehéz jobbágyszolgáltatások és a nincstelenség elől kivándorló székelyek állandóan gyarapították. A szakirodalom szerint a kutatók többféle elnevezést is használnak. Lükő Gábor nyomán azonban egyre általánosabb az északi- és déli csángó, valamint a moldvai székely megnevezés használata.

 

Anyanyelvükről az idők folyamán folyamatosan szokatták le őket, melyeket hivatalos rendeletekkel is sokszor megerősítettek. Elnyomásuk, az utóbbi, lassan több mint másfél évszázadban szinte állandó volt. Hol nemzeti, hol vallási köntösben jelent meg, ügyeket intézni, imádkozni, gyónni bizony idegen nyelven kellett és kell. Megpróbáltatásaik száma állandóan csak fokozódott, halvány reménysugár, ha csak a politikai propaganda eszközeként is, de a II. Világháború után kezdődött, ekkor ugyanis rövid ideig a magyar nemzetiség részeként kezelték őket Romániában. Magyarul tanulhattak, érdekképviseletek alakultak, Bákóban magyar nyelvű tanítóképzőt létesítettek, magyar papok járhattak hozzájuk, templomaikban itt-ott magyar szót is hallhattak. Az 1950-es évek közepétől példa nélküli asszimilációs intézkedések következtek: a magyar iskolákat, óvodákat bezárták, a templomokban tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat nyilvántartották, üldözték, megfélemlítették. Tilos volt a Magyarországiakkal, sőt az erdélyi magyarokkal való bármilyen kapcsolatteremtés. A Magyarországról érkezőket az út mentén felállított rendőr-posztok megállították és visszafordították, s az erdélyi magyarok is csak állandó ellenőrzés, zaklatás mellett juthattak be a csángó falvakba. Alig formálódó értelmiségüket elvesztették, magyar nyelvű könyvek, a sajtó és a hírközlés teljes hiánya miatt. A másfél évszázados erőszakos beolvasztási politika megtörte a moldvai magyarságot, érdekképviselet nélkül maradtak, megfélemlített tömeggé tették őket. A hivatalos román statisztika szerint nem, vagy alig léteznek, ám a valóságban még ma is a 250 ezer moldvai katolikusból hozzávetőlegesen még 70 ezren beszélik őseik csángó nyelvét, ezt a román jövevényszavakkal megtűzdelt archaikus magyar nyelvet.

 

A moldvai csángók ügyében reményekre jogosító változást hoztak az 1989-es Romániai események. A csángók hamar éltek az önszerveződés lehetőségeivel, megalakították érdekvédelmi szervezeteiket, magyar nyelvű újság beindítását kezdeményezték, beadványokban fordultak az egyházhoz és az államhoz a magyar nyelvű vallásgyakorlat és oktatás kezdeményezéséért. Az elmúlt évek tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy kérelmeik hiába állnak összhangban az európai normákkal és a román törvényekkel, azok teljesítését nemigen támogatják a helyi egyházi és világi hatóságok.

 

A legtöbb családban a szülők a jobb érvényesülési lehetőségek reményében otthon sem anyanyelvükön beszélnek a gyermekekkel, nem látják „hasznát” és „értelmét”, a fiatalok nem tudják az okát, miért beszéljenek ők magyarul?  Az idős lakosság egy része még mindig tart attól, hogy büntetés lesz a magyarul beszéd eredménye. 

 

Egyes részek magyarságtudata azonban erősödést mutat, mely a szövetségeknek, az oktatást és a megélhetést segítő alapítványoknak köszönhető, akik állandó és figyelemre méltó – legfőképpen – önkéntes segítőikkel azon munkálkodnak, hogy öntudatukat, hovatartozásukat erősítsék, sorsukat megkönnyítsék, s ha lehetséges segítsék, a világ szemét rájuk irányítsák, a sok-sok év során tartó beolvadásukat megállítsák, s –talán- visszafordítsák. 

 

Emlékeik, hagyományaik, népzenéjük, viseletük, hitviláguk, életmódjuk, egyszerűségük, beszédük érték- ismerni és őrizni kötelesség. Elmenni hozzájuk, köztük lenni - ha csak egy kicsi időre is - többet ér mindennél. Azt nem lehet tudni, hogy ők költöznek bele az odalátogatók  szívének  egy részébe, vagy azt hagyja  ott nekik az odautazó, de egy biztos: jelentősen megnövelik az őket látók, a köztük kicsit is élők  szívét és látószögét. Számomra „élő legenda” egy régi barátom, egykori főiskolai iskolatársam Harangozó Imre néprajzkutató, aki a ’80-as évektől jár „bé” hozzájuk, gyűjti értékeiket, melyekből Újkígyóson Múzeumot rendezett be állandó csángó kiállítással. Azt mondják, szinte nincs is olyan ház Moldvában, ahol ne ismernék a nevét, van olyan csángó falu, ahol ne tartanák amolyan tiszteletbeli polgárnak. Lassan negyedszázada, közös diákságunk idején, amikor még szinte nem is lehetett hallani a határon túli magyarokról Ő egyfolytában Erdélyt, a Felvidéket és Moldvát járta. Úgy érzem, személyes tapasztalatai, a csángókról szerzett ismeretei, gyűjtései, emberi, baráti kapcsolatai, egész munkássága felbecsülhetetlen értéket képvisel.

 

A csángók története, hányattatásuk ismerete, néprajzi kincseinek szeretete kapcsán bizonyosra vehetjük, megtalálják egymást azok az emberek, akik egyszerűen fogalmazva: érdeklődnek a csángó nép mai élete iránt, lehetőségeket keresve a segítségnyújtásra. Így voltunk ezzel mi is 12-en, akik részben véletlenszerűen, részben szándékosan „verődtünk össze” azzal a fő céllal, hogy néhány csapattag előző útjaiból származó ilyen jellegű tapasztalataiból erőt merítve útra keljünk, közöttük legyünk, lássuk őket és  az előzetes gyűjtésekből, valamint saját forrásból származó adományainkat – ruhaneműt, tanszereket, tartós élelmiszert, kerékpárokat  - a kiválasztott három moldvai csángó településre, Máriafalvára, Magyarfaluba és Gajdárba eljuttassuk.

 

Elhatározásunkat a Csángó-Magyar Szövetség erősítette, ottlétünket a magyar tanítást végző önkéntesek – Botos Erzsébet (Ebi) és Váli Edit - segítették, akik hely- és emberismeretüket latba vetve szállást biztosítottak számunkra  helybéli családoknál. A nagy várakozással telt több órás utazásunk ez év július 10-én kezdődött egy kora hajnali indulással, melynek során szebbnél szebb tájakon – Maros part, Gyilkos tó, Békás szoros - keresztülhaladva olyan vidékre érkeztünk, ahol az ember egy időutazás szereplőjének érezhette magát, hol a főszereplők, az ottaniak s persze mi is, kíváncsisággal telt örömüket alig tudták véka alá rejteni. 

 

A szinte úttalan utakon, hegyeken-erdőkön vezetett – vagy nem vezetett – úton keresztül Gajdárba vitt első utunk. Gajdár nevű település után nagyítóval kell kutakodni, ha a térképen szeretnénk megtalálni, a település a legfőképpen „Coman” néven található, Bákó városától,  Bákó megye székhelyétől, a „csángók fővárosától” déli irányban található, a 11-es országúton haladva lehet megközelíteni. Völgyben, a Turul patak egyik mellékvölgyében fekszik, tehát messziről „belátható”, de településtábla nem mindenhol árulkodott az ottlétünk megerősítéséül, a fogadtatásból azonban kiderült megérkezésünk. A kis mesés falu eleje, ahol még az út is út volt arról árulkodott, hogy a szép, újonnan épült házakban módos emberek élhetnek, közelebb haladva a falu másik vége felé már változott a kép: egyszerű, kicsike, néhol egészen pirinyó házak, keskeny kertek, változatosabbnál változatosabb kerítések, udvarok és házfalak, ki-be járkáló, de nem kóbor háziállatok. A házak a kapu után kezdődnek, sok helyen „tódott-fódottak”, érdekes, élénk színűre festettek.

 

Szemben – a település közepén – egy nagy térrel övezett nem olyan nagyon régen épülhetett katolikus templom állt, balra tőle egyre kisebb házak pici ablakokkal egyre több kíváncsi tekintetű helybélit elővarázsolva. A bennünket Hajdúnánásról kísérő Magyarországon élő Edit tanító néni és helybéli – máriafalvi – barátnője Niki jó idegenvezetőnek bizonyult, hiszen megérkeztünk sikeresen az ottani magyar iskola épületébe, mely kívülről korántsem tűnt iskolának, nem is annak készült: egy egyszerű lakóház, melyet bérbe adtak a magyar oktatás helyszínéül. Belépve az ajtón egy pici kis előszobából jobbra nyílt a konyha, balra pedig a „tanterem”, mely nagyságáról ítélve nem egy zsúfolt osztálylétszámra hivatott. A kis padok, a sok játék, a polcokon színes olvasókönyvek, a falon az olvasásához szükséges szemléltető eszközök arról árulkodtak: olyan emberek rakták ezeket ide, akik szívvel-lélekkel teszik itt a dolgukat.

 

Megérkezésünkkor meleg vacsorával, szőlőlapiba töltött csángó galuskával vártak vendéglátóink. Még aznap este sétát tettünk a faluban, ahol nagy szeretettel fogadtak bennünket, s szívesen kalauzoltak olyan helyekre, ahol „disznyót” tudtunk vásárolni, melyet másnap csapatunk egy része feldolgozott a saját és a falubeli emberek élelmezése céljából. Első esténk a falubeliek és a falucska megismerésével telt, majd elfoglalta ki-ki a számára kijelölt szálláshelyet olyan házakban, ahol a vendéglátók alkalmasnak tartották kis „fészküket” néhányunk elszállásolására. Az én vendéglátóm egy 60-as éveit taposó házaspár volt, akik olyan kedvesen mutatták be kis házukat, hogy közben a család bemutatására is sor került. Kis fakerítés, rajta 115-ös szám - jól meg kellett jegyezni, hogy sötétben is visszataláljunk - a kis ház mögött egy másik újonnan épült ház teljes komforttal, használaton kívül helyezve: „majd jó lesz valamelyik gyereknek, ha hazaköltözne”.

 

Másnap reggel csapatunk két részre oszlott, egyikük a disznóvágás miatt ott maradt a faluban, a csapat másik fele legkeletibb csángó-magyar településre, Magyarfaluba látogatott, ami még Gajdártól is közúton közel száz kilométerre van, s ahol az előző évben jártak néhányan közülünk az ideihez hasonló elhatározásukat teljesíteni. A faluban 2005-ben 393 család élt, mindösszesen 1377 lélek. A látogatók is megtapasztalhatták Tánczos Vilmos felmérésének igazságát, miszerint ebben a jellegzetes zsákfaluban gyakorlatilag mindenki beszéli a magyar nyelvet, bár amíg a felnőttek egymás között is magyarul beszélnek, a gyerekekhez már sok szülő románul szól. A lassan, s ha néha jelentős döccenővel is, de folyamatosan szerveződő magyar házat működtetnek, helyén kezelik a magyar oktatás ügyét s érzik, hogy azt az anyanyelvű, tehát magyar óvodai foglalkozásokkal kell kezdeni.

 

Megnéztük a tavaly nyáron felállított játszóteret, mely örömünkre még mindig „nagy becsben” van tartva. Csapatunkat olyan ebéddel várta a tavaly megismert egyik család, amitől szemünk-szánk tátva maradt. Mi, akik messziről érkeztünk és inkább hozni akartunk nekik valamit, emberségből, vendégszeretetből óriási szeletet kaptunk a finom ebéd mellé. A kulináris élvezeteket kedvelők számára leírom a finomságokat is: tejfölös gombócleves tárkonnyal, jellegzetes csángó erjesztett korpalével, cibrével savanyítva. A második fogás pácolt-grillezett csirke fokhagymamártással, azaz – mint azt megtanultuk – muzsdéjjal, aminek olyan fokhagymaíze, melyre a legradikálisabb fokhagymaimádó csak álmaiban gondol! Desszertként pedig meggyes pite következett, de akkora, hogy álkapcsaink igencsak erősen megdolgoztak átharapásukkor. Majd el felejtem, mindezek előtt persze nehogy kimaradjon a „fehérnépnek” való fekete cseresznye pálinka, mely után igazán jól esett az ebéd! 

 

Falatozás közben jókat nevetgéltünk a háziakkal, akik ebéd után felpróbáltatták velem gyönyörű viseletüket: szépen hímzett inget, a jellegzetes csángó lepelszoknyát, a katrincát, melyet szálas gyapjúból szőtt övvel, vagy ahogyan itt nevezik, a bernyéccel fogunk össze s amelyben olyan jól éreztem magam, hogy előkerült citerám is s a háziak nagy örömére, a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt közösen énekeltük el velük. Bemutatták a házuk udvarán lévő kis gazdaságukat: a kizárólag fekete-fehér tollazatú iromba- vagy kendermagos baromfiudvart, a szépen megművelt konyhakertet, melyben szemmel láthatóan jól érezte magát minden növény, hiszen néhány éve még marhaistállóként funkcionált a területe. Búcsúzásunkat követően egy olyan házba látogattunk, ahol a házaspár két kisgyermeket nevel rendkívül elhanyagolt körülmények között –egyikük értelmi fogyatékos–. Az itthonról nekik ajándékozott kerékpár telitalálat volt: a 12 év körüli kisfiúnak még soha nem volt biciklije, örömében nem is tudta, sírjon-e vagy nevessen. Bevallom, mi sem...

 

Visszatérve bázishelyükre az Aranyszalma néptáncegyüttes egy része csatlakozott hozzánk, s az este közös programmal folytatódott. A gajdári és a nánási gyerekek kedvenc játékaikra és dalaikra tanították egymást az ottani iskola udvarán. A sorversenyek (mely annyira tetszett nekik, hogy 3-szor ismételtük meg kérésükre ugyanazt a futó-gyorsasági feladatot), a körjátékok, az „Adj, király katonát!” nagy sikert arattak. Pihenésképpen ők is elénekelték kedvenc dalukat:

 

aki engem rég hogy vár…

 

Harmadnap Máriafalvára, a Gajdártól vagy 7-8 km-re lévő falucskába szekerezett a csapat a nánási gyerekekkel együtt. Máriafalva, más néven Lárga vagy Lárguca a Nagy-Tázlóba folyó Larguca patak völgyében található, lakossága katolikus. A 2011-es román népszámlálás idején ebben a faluban vállalták fel legtöbben származásukat, moldvai magyar identitásukat, magyar anyanyelvüket. A Gajdár – Lujzikalagor – Bogdánfalva települések alkotta képzeletbeli háromszög közepén található. 

 

Innen a gyerekek télben-hóban is gyalog teszik meg az utat nap mint nap Gajdárba, mivel az iskolájuk közös. Egy EU által támogatott nemzetközi önkénteseket közvetítő szervezet segítségével 2012. decembere óta magyarul is tanulhatnak a helybéli gyerekek, van számukra biztosított „magyar ház”, ahol a mi kísérőnk, Váli Edit is tanít. Ő, elmondása alapján nagyon szívesen van itt, az emberek megszerették, mindenben segítenek neki, annyira ragaszkodnak hozzá, mintha családtagjuk lenne.  

 

Csapatunk merészebb vállalkozói – köztük én is – gyalogszerrel vágtunk neki az útnak, ahol nem kis örömünkre két csángó legényke csapódott mellénk, akik 1-2 szónál többet nem beszéltek magyarul. Ennek ellenére remekül megérttették magukat, megmutatták, milyen munkát végeztek ők már addigra el, kérges tenyerüket látva nem is nagyon kételkedtünk a szavaik hitelességében. Aranyosan mutatta a kisebbik legény kézzel-lábbal és mindenféle hangeffektussal a vaddisznó okozta károkat. Mi is tudtunk nekik nevetéssel szolgálni: sikeresen megtanítottuk őket fűszálon fütyülni!  

 

A festői szépségű erdők-hegyek övezte falu lakói, az alpolgármester és a Csángó Szövettség megbízottja is tárt karokkal fogadott bennünket, örömmel szóba elegyedtek velünk ahol csapatunk disznótoros ebédet főzött-sütött, valamint közben egy játszóteret is felépített a gyerekek óriási örömére. Közben akkora eső esett, amilyenre azt szokták mondani: leszakadt az ég. Az előttünk folydogáló Larguca patak vize úgy megeredt, hogy „emberes” folyó lett belőle s úgy zúdult le a víz, mintha rettenetesen mérges lenne. A gyerekek ellenben annyira örültek ennek, hogy amikor elállt az eső, ott sikoltoztak örömükben a partján, pedig bizonyára sokszor láttak már ilyet. Az én fejemben állandóan sorakozó gondolataim, hogy vajon minek tudnak itt a gyerekek annyira örülni - hát akkor láttam őket... s nem került erőfeszítésünkbe osztozni örömükben...

 

Két ló - anyja és a fia - is odakeveredett és meg akartak fürödni a sebes irammal lezúduló vízben, de időközben rájöttek, hogy nem volt ez olyan jó ötlet, mert alig bírtak négy lábon kikecmeregni a partra. A nap kisüttével itt is előkerült a citerám, mely mágnesként vonzotta oda a falusiakat, kicsiket-nagyokat. Mivel nemigen láttak még ilyen zeneszerszámot, majdnem ütni kezdték a húrokat a ritmusütésre használt tikfáimmal - az ütőgardont ezek szerint ismerték... Egy néni a „Tanyi” (így hívják az ott tanító Edit nénit a gyerekek) kérésére elénekelt egy olyan szerelmi balladát, mely hallatán szem nem maradt szárazon - szívét-lelkét-búbánatát megénekelte nekünk. Majd kis időre elballagott a szépen rendben tartott házacskája irányába, rég nem nyitott ajtókat tárt ki számára a ballada…

 

Délután kirakosgattuk nekik a több zsák ruha- és játékholmit szépen kicsoportosítva méret, kor és nem szerint, így a családok kedvükre válogathattak benne. Mindezek mellé még egy adag hurka is jutott az ottlévőknek. Sajnos, a nánási néptáncos csoport ezen az estén már nem volt velünk a gajdári gyerekek nagy bánatára, de a helyi körülményekre nem voltak igazán felkészülve. Így mi derítettük jókedvre a gyerekeket, s bizton állíthatom: ez az esténk is kellően jókedvűre sikeredett.

 

Ottlétük utolsó napján Gajdárban is felépítették az itthonról szállított alapanyagból készült játszóteret, melyet a gyerekek hatalmas lelkesedéssel vették birtokukba. Viseletüket, dialektusukat, népdalaikat a velük élő önkéntes tanító (aki a tanítási időszakban naponta foglalkozik velük, tanítja őket anyanyelvükre a mesék, a versek, hagyományaik, történelmük megismerése által) kezdeményezésére mutatták be a nánásiaknak.

 

Az utolsó nap délutánján szinte érezhető volt az, hogy „utolsó”: mi, vendégek egyszerre akartunk mindent: beszélgetni velük, játszani, megtanítani a gyerekeket mindenre, amit mi tudunk, a szülők kedves szavaira reagálni. A kis iskola udvara olyanná vált, mint egy kis kosár, amibe tonnaszámra öntik bele a Jóságot. Ilyenkor nem érezhető az idő múlása, az sem számított, hogy reggel korán indulunk haza, hiszen a nagyobb gyerekek csillogó szeme, a felnőttek hálát kifejező keze és szavai arról tanúskodtak: jó volt nekik velünk.  

 

S hogy nekünk milyen volt? Erről meséltek a fentebb leírt szavak. Hazajöttünk, de a szívünkben hagyott érzések ellentmondóak- szívszorítóan felemelőek, örömtelien szomorkásak. Mosolyt vittünk magukkal, de vajon ebből maradt-e ott? A gyerekek, akik még soha nem ültek hintán, biciklin, akiknek nem volt még saját iskolatáskájuk, tolltartójuk, labdájuk, vajon mennyi ideig lesznek képesek megőrizni ezt az emléket, melyet a nánási csapat tagjai soha nem felejtenek el. Bízva abban, hogy ők sem, a gyönyörű csángó kislány szavaival megerősítést nyert ottlétünk: „Ugye, jöttök még?”

 

Irodalom:

 

GAZDA László

2010.  Moldvai magyar vonatkozású települések történeti tára; II. kötet, Nap Kiadó, Budapest.

 

HALÁSZ Péter

2004. Nem lehet nyugtunk…! Magyar Napló, Budapest. 

 

HARANGOZÓ Imre

2001. Elmentem a Szent Están templomába; Masszi Kiadó, Budapest.

 

PETI Lehel

2005. Stratégiák és lehetőségek a csángók magyar nyelvű oktatásában; I.n.: Korunk, 3. f. XVI. évf.

 

TÁNCZOS Vilmos

1999. A moldvai csángók lélekszámáról; I.n.: Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors – Moldvai csángók a változó időben. Teleki László Alapítvány, Budapest.

 

TÁNCZOS Vilmos

2006.  A moldvai csángók asszimilációja történeti perspektívában; I.n.: Diószegi László (szerk.): A moldvai csángók. Teleki László Alapítvány, Budapest.

 

 

Szöveg és fotó: Fekete Andrea