• Nyomtatás
Részletek
Találatok: 12229
(népénekgyűjtés 1998-ban, Lujzi-Kalagor – Luizi-Călugăra)
Megjelent a Moldvai Magyarság c. újság márciusi számában
Első „találkozásaim” az Aranymiatyánkkal
 A moldvai csángómagyarok népénekét, az Aranymiatyánkot Futásfalván (Alungeni, Laufendorf), az új Mária-kegyhely búcsúünnepén hallottam először, 1998. július 2-án. Csángómagyar asszony énekelte: Csernik Antalné Ţămpu Mária, aki 1945-ben született Moldvában, a Bákó város melletti csángómagyar községben, Lujzi-Kalagorban. Zarándokolni jött asszonytársaival Erdélybe, a Háromszék megyei Futásfalvára, Sarlós Boldogasszony ünnepére.


1995 óta járnak csángómagyarok is Moldvából Futásfalvára. Autóbusszal érkeznek a búcsú előtti nap délutánján, hogy imádkozzanak-énekeljenek – ahogyan új megfogalmazású énekük mondja: – a Csángóknak Királynéja előtt.
Szép népviseletükben jönnek, akik a legszebben tudnak magyarul énekelni. A többi jelenlevő zarándok pedig lelki épüléssel hallgatja éneküket: az esti szentmisén, az éjjeli virrasztáson, majd másnap az ünnepi szentmisén és a körmeneten. Főtisztelendő Bálint Lajos érsek szerint a futásfalvi búcsúünnep lelki koronája a csángómagyarok ottani éneke-imádsága.
1998-ban a futásfalvi búcsún felvettük magnókazettára Csernik Mária énekét, az Aranymiatyánk énekes változatát – mind a 13 versszakát.
Ugyanebben az évben másodszor is találkozhattam ezzel a népének-kinccsel. Októberben elutaztam a Kárpátokon túlra, és Lujzi-Kalagorba érve mindjárt Csernik Antalékhoz mentem, ahol Mária asszony a legnagyobb készséggel hagyta abba házimunkáját, és újra elénekelte nekem az Aranymiatyánkot.
1998. október végi moldvai utamról hazatérőben elzarándokoltam Csíksomlyóra, ahol a sekrestyében megvásároltam Harangozó Imre új könyvét, amelyben megtaláltam az általa felvett Aranymiatyánk-változatot. Harangozó is Csernik Mária énekét jegyezte le, de még 1997. február 1-én. Új könyve 1998 júniusában jelent meg, tehát mindenképpen hónapokkal korábban, mint az én gyűjtésem. Ez a harmadik „találkozásom” a csángómagyar Aranymiatyánkkal.
Közben a 4. Szegedi Vallási Néprajzi Konferencia nyitónapjára (1998. október 6.) Nyisztor Mihályné László Ilonát, a pusztinai születésű csángómagyar népénekművészt – jelenleg óvónő a moldvai Ónfalván –, hogy egyházzenei áhítat keretében énekelje el a Futásfalván hallott Aranymiatyánkot. Az előadást követően Erdélyi Zsuzsanna volt szíves felhívni figyelmemet az általa gyűjtött Aranymiatyánk-változatra. 1974-ben a Nógrád megyei Hugyagon (Észak-Magyarország) Farkas Jánosné Pénzes Margit énekét vette fel, amely szövegében-szerkezetében nagyon hasonló a moldvaihoz, de dallamában teljesen különböző.

Az Aranymiatyánk-imádság

Bálint Sándor könyvében az Aranymiatyánk-imádságról ezt írja: „...asszonynépünknek máig egyik legkedvesebb elmélkedő imádsága: Jézus édesanyjának, Máriának elmondja, hogy mi várakozik reá a nagyhét napjában”. Néhány sorral később: „...voltaképpen Jézusnak édesanyjától való első, virágvasárnapi búcsúzkodása, amely a kánoni evangéliumokban nem fordul elő.”
Közli Bálint Sándor a teljes imádságszöveget, melyben világosan tagolódik az Aranymiatyánk napról napra: Virágvasárnap, szent Nagyhétfő, szent Nagykedd, szent Nagyszerda, a nagy és szent Zöldcsütörtök, Nagypéntek és Nagyszombat a húsvéti szent nappal együtt.
A közölt imádság végén ígéret van, amely alapvetően jellemzi archaikus népi imádságainkat: „Mondá erre a Boldogságos Szűz Mária: azon halandó, ki e szent jóslatokból álló Aranymiatyánkot egyszer vagy többször átimádkozandja, és megemlékezik az én hét fájdalmamra, és legkedvesebb fiam kínszenvedésére és halálára: az nem lesz elfeledve az egekben. Életében minden kérése meghallgattatik, holta után pedig lelke az Isten előtt fog ragyogni az örök üdvösség fénysugarában, mely a végtelenségig nagyobbodik mindörökké. Amen.”

Az Aranymiatyánk-ének

Bálint Sándor nem említi könyvében, hogy az Aranymiatyánknak énekelt formája is lett volna. Pedig Csernik Mária moldvai vagy Farkas Jánosné Nógrád megyei éneklése után számunkra már alig képzelhető el, hogy ne az énekelt változat lenne az Aranymiatyánk előadásának korábbi formája. Nógrád megyei gyűjtésével kapcsolatban Erdélyi Zsuzsanna már „ima-énekről”, „funkcióváltás folyamatáról”, sőt „az énekből imává válás menetéről” ír, mert már ismeri az énekelt Aranymiatyánkot. 1976-ban kiadott könyvében még ezt is közli róla: „Ez az ének a ponyvai terjesztés révén meglehetősen ismert párbeszédes szerkezetű, tagolt prózaritmusú imádságnak, az Aranymiatyánknak tudomásunk szerint a szakirodalomban még nem rögzített strofikus, tehát kötött ritmusú változata. Az ismétlődő formulára épített szövegben Krisztus a Nagyhét eseményeit vetíti fel Mária elé ‘napi’ bontásban. Eredete a középkorra nyúlik vissza, apokrif hagyományok sugallatára, a Jézus és Mária között lejátszódottnak vélt búcsújelenetre.”
Maga a szó – „Aranymiatyánk” – az egyik szép bizonyítéka népünk értékelő buzgóságának. A „Miatyánk” szó ugyanis ebben az esetben csak annyit jelent: imádság. Mellette az „arany” jelző pedig az értékességet jelzi. De egyszerűen az is benne van, hogy ezzel nem a krisztusi Miatyánkot „halványítja el” – sőt, még az Üdvözlégyet sem, melynek a katolikusok gyakorlatában megkülönböztetett szerepe van –, hanem azt az odaadást fejezi ki, amely eltölt minden hívőt, amikor a megtestesült Ige értünk vállalt szenvedéséről (passio) és édesanyjának, Máriának együttszenvedéséről (conpassio) elmélkedik. Mi más miatt értékelné így Bálint Sándor az Aranymiatyánkot: „asszonynépünknek máig egyik legkedvesebb elmélkedő imádsága”?
Gondolom, hogy egy nyelvész számára külön élmény ilyeneket még mindig hallhat-olvashat Csernik Mária 1998-as énekében: imádkodzik – izzadodzik – piros vérvel – térgyen állval – nagyhetfőn – pénzér – ingem – nagycsüterteken – az Olajok hegyikben – felmenek – feszítvel – kezedvel – bészállok – fejérszínű – ekűdöm – nyócvan.
És még sok mást észrevehetünk a Lujzi-Kalagor-i Aranymiatyánkban: pl. a zárt ë hangzót, vagy az ilyen finom különbségtételt: nagyszombatig nyolcszor énekli: mit fogsz szenvedni?, a húsvéti versszakban már: mit fogsz művelni?, mert addigra megszűnt Jézus szenvedése.
Teológiailag is nagyszerű a Nagyhét szenvedését megoldó folytatás: Húsvét a feltámadással, Pünkösd a Szentlélek elküldésével és a záró versszak Mária mennybevételével (augusztus 15-e).
Hogy ezt énekli az Aranymiatyánk végén: Amment, Moldvában, de a Székelyföldön is természetes, mert a sokversszakos ének végén mindig hozzáéneklik vagy hozzámondják: Ammën, vagy: Ammënt, vagy ezt: Dicsértessék! (Ez utóbbit Klézsén halltam Miklós Erzsétől, Miklós Gyurkáné Szájka Rózsa lányától. )
Mindezeken kívül maga a tény, ahogyan ezt a 13 strófás éneket – Jézus és Mária búcsúzkodását – és ehhez kapcsolódva a világtörténelem legnagyobb drámájának, tragédiájának és megdicsőülésének magasztosságát elbeszéli-elénekli egy csángómagyar asszony Moldvában – és egymásról mit sem tudva egy palóc asszony Nógrád megyében –, az meghatóan elgondolkoztató.
Csernik Mária éneklésére ugyanaz érvényes, mint amit általánosságban szoktak megállapítani a magyar balladaéneklésről: „nem használ drámai eszközöket, mint az déli szomszédjainknál szokás”. A magyar balladaéneklésnél különben a népballada szövegéhez olyan szervesen hozzátartozik a dallama, hogy igaznak valljuk a régiek megállapítását: „a népballadát mindenkor énekelni kell!”.
A népzenekutatók tapasztalata az, hogy csángómagyarok között még „a fiatalasszonyok előadásmódja is régies, ez különben már a gyermekek énekén is érezhető”, és az is, hogy a magyarok között közösségben (!) már csak a csángómagyarok tudnak gazdagon díszítve énekelni.
Domokos Mária népzenekutatónak szíves szóbeli kiegészítése szerint: moldvai gyűjtések közben észrevehető, hogy a csak hallás után tanult énekeknél – még az ún. keserves éneklése közben is – a moldvai népi éneklés elég gyakran hajlamos gyorsabb tempót venni.
Amikor az Aranymiatyánk-éneket halljuk, óhatatlanul eszünkbe jut Sőtér István irodalomtörténész értékelése, melyet a népballadákról írt: „Tökéletes balladákat csak a népköltészet hozott létre – és a műköltészet legnagyobbjainak ihletett pillanata.” Sőt, Arany János gondolata is, amikor ezt írja egyik tanulmánytöredékében: „...egypár balladás költemény olyan benső teljességet mutat az elbeszélés illető fajaiban, amellyel a műköltészet csak versenyezhet, de sehol még túl nem haladta.”
Így Irodalmunk költői remekei közé tartozik az Aranymiatyánk-ének és sok-sok népénektársa; legnagyobb költőink és zeneszerzőink közé ezeknek szövegalkotói és dallamszerzői; és végül legnagyobb előadóművészeink között kell értékelnünk – sok ezer névtelen, élő és már meghalt társaikkal együtt – a palóc Pénzes Margitokat és a csángómagyar Csernik Máriákat.


Megjegyzés: Beküldte: Buda Géza