Szkülla és Kharübdisz Messzina szorosának sziklái Szicília és Olaszország között. Az arra járó hajók, ha nem hasították fel bendőjüket az egyik zátonyon, miután azt hitték, megúszták, annak rendje s módja szerint felnyársalódtak a másikon. Innen az ókor óta divatos kifejezés. A természetért való harcunk allegóriája, Szkülla és Kharübdisz története újra és újra megismétlődik. Az álláspontok állandó változása és az egyes szereplők pálfordulásai ellenére például megeshet, hogy egyszer s mindenkorra, végleg lemondanak a Serre de la Fare–i vízlépcső megépítéséről.
És ezzel együtt megint előbukkan a hírhedt Loire probléma. Árvizek, vízi erőművek, és érzelmi betonfalak kavalkádja egy hatalmas természet-párti, vagy természet-ellenes fesztivál szimbólumában.
A folyó felső része, ebben mindenki egyetért, több, mint gyönyörű. A nyár tiszta vizet és kiteljesedett lombkoronát hoz, a sötét téli szürkületek a tájat pedig egy kissé túlvilági hellyé varázsolják, amely teljesen magával ragadja az erdőjárót.
Az Élő Loire egyesület azért küzdött, hogy a folyó soha ne váljék betonfallal felfogott, névtelen víztükörré. Miért? Amikor az ellenfél megesküdött, hogy mindez elengedhetetlenül szükséges és látványnak sem lesz utolsó. Azok, akik sátraikkal a helyszínre telepedtek, sok támogatót szereztek, utána jártak és vitatkoztak, elleneztek, magyaráztak, és felhívták a sajtó figyelmét a problémára, tudták, hogy mit akarnak.
Vagy legalábbis azt hihetnénk, látván cselekvőképességüket, és makacsságukat.
Hacsak nem mondhatjuk, és már ez is valami, hogy tudták, mit nem akarnak.
Egyébként oda is írták a falakra: LE A VÍZLÉPCSŐVEL.
Nem akarunk vízlépcsőt, rendben, de akkor mit akarunk? Sokan hitték, hogy a harc azért folyt, hogy a területet egész egyszerűen békén hagyják, úgy, ahogy van. Igen a beton nélküli Loire-ra, de a kozmetikázatlan Loire-ra is. A vad, és csupasz Loire-ra.
És történt, hogy a győzelem kezdett kevésbé lehetetlennek tűnni. Elképzelhetővé vált, hogy győz a természet, és vele a természetvédők.
És hirtelen, a társalgások során rengeteg minden kezd föltűnni, amit azelőtt nem vettünk észre.
Mivel néhány év alatt sok minden történt. A teljesen ismeretlen terület színes kiadványok és televíziós műsorok formájában bejárta Európát. Ismert lett. Sőt, vonzó hely. Ezt kellett tenni ahhoz, hogy megvédhessük, hogy potenciális elpusztítói szégyenkezzenek a világ előtt.
Következésképp az egész világ eljött megnézni, vagy el fog jönni megnézni Serre de Fare-t.
De vajon Serre de Fare be tudja-e fogadni az egész világot?
És amikor itt tartunk, vegyük észre, hogy ez a kérdés az összes természetes helyre vonatkozik, amelyet a védelem nevében felértékeltek.
Különleges helyekké váltak. Kijelöltekké azok számára, akik potenciálisan szerethették volna, ami talán már önmagában is túlságosan sok. De azok számára is, akik csak egyszerűen imádnak csatatereket látogatni, akárhol járnak is, pusztán azért, hogy naprakésznek érezhessék magukat a turisztikai aktualitásban. És mert tudjuk, hogy a jövőben minden kezdődhet elöről, gondoskodunk a fogadásukról. Egy természeti területet lerombolni szándékozó terv soha nem hal meg. Egy szép napon frissen-csillogón bújik elő a fiókból, ahelyett hogy megpenészedett volna.
Vagyis, fenn kell tartani a nyomást ellene.
Úgy, hogy idehívjuk a látogatókat, akik folyamatosan tanúskodnak majd, milyen fontos, hogy érintetlenül maradjon e terület.
De maradhat-e érintetlenül, ha látogatókat hívunk?
„Persze, természetesen” – mondják egyesek. Elég, ha megfelelő létesítményeket építünk fogadásukra.
Egyszer azt is hallottam, egy tájtervezőtől, hogy ki kell tépni az utak mentén a sövényt, hogy a sétáló ráláthasson a tájra, amelynek legfőbb szépségét az útmenti sövények adják.
És biztosan ismerik azt a történetet is, amikor a fodrász kopaszra borotválja a kliense fejét, hogy kényelmesebben hozzáférhessen a hajához, amit le akar vágni.
Itt még nem tartunk, de e felé haladunk.
Ez tényleg így van, tudni lehet. Méghozzá úgy, hogy meglátogatjuk azt a rengeteg helyet, ahol ez a folyamat már egy későbbi állapotában van, sőt, be is fejeződött.
(Forrás: Francois Terrasson: A természet-ellenes civilizáció, Editions du Rocher, 1994)
*************************
Szalajka-völgy idén újraéled 2006. április 18., kedd 19:57 Szilvásvárad az országon belül egy kivételes helyzetben van. Olyan természeti adottságokkal rendelkezik a Szalajka-völgy területén, amely nemcsak Magyarországon, hanem Európában is párját ritkítja. Ennek a területnek, a völgynek a kezelői, fenntartói Eger Erdő Rt. rájöttek arra, hogy a fakitermelés csökkenésével a faanyagszállítások átstrukturálásával a kisvasúti állomás mögött található farakodóra hosszú távon nincs szükség. Helyette egy 320 személyautó számára parkolóhelyet szeretnének kialakítani, továbbá tervezik 16 autóbusz elhelyezését is, és ezzel egyidejűleg egy olyan elkerülő utat terveznek kiépíteni, amely a lovaspálya előtt az erdészeti iroda mellett csatlakozna vissza a szalajkai Fővölgyi útba. Ezáltal a butiksorról, az étteremsorról az átmenő forgalmat meg lehet szűntetni, ami egy sétálóutca kialakítását jelentené. A Szalajka-völgyi projektnek ez az első része. Második lépcsőben magában a Szalajka-völgyben terveznek fejlesztéseket. Létesíteni kell olyan nyilvános wc-ket, ahol pelenkázó és egyéb kiegészítő létesítmények is találhatók, amely a mai igényeknek megfelel. Továbbá nagyon vonzza az embereket, főleg a gyerekeket a különböző vadbemutatók. Tehát itt mindenféleképpen az őshonos vadfajok bemutatását, természetes körülmények között meg kell oldani. Van a völgyben két erdei múzeum. Az egyik egy épületben lévő zárt erdészeti múzeum, a másik egy szabadtéri erdei múzeum, ami nem sok van az országban és látogatott létesítmények. Tehát ezeknek a rendbetétele, felújítása, színvonalas működtetése szintén komoly feladat.
(Forrás: Kossuth Rádió / Oxigén)