A negyedik nagyböjti vasárnapon a szentmise evangéliuma a szentírás  egyik legismertebb történetét tárja elénk: Jézus példabeszédét a tékozló  fiúról   és az irgalmas atyáról. A rövid  történetben hosszú utakat járnak végig  a szereplők.  A  fiatalabb  fiú  a  lázadástól  az  engedelmességig,  minden  megtagadásától a  szeretet elfogadásáig  halad. Testvére,  az idősebb  fiú éppen ellentétes utat jár be a testvéri szeretettől az irigységig, az  apa  iránti engedelmességtől a kritizáló lázadásig.  És az apa is végigjárja  a maga útját a bánattól  az örömig. A történetet  hallva, s újra  átgondolva  bennünk is különféle érzések támadnak, s  mi is elindulunk a magunk  lelki útján. Mivel teljességgel lehetetlen egyetlen prédikációban e  tartalmilag  rendkívül  gazdag  példabeszéd  minden  elemét  áttekinteni,  csak  néhány érdekes és tanulságos részletre figyeljünk most oda.

 

A történet azzal kezdődik, hogy a fiatal fiú kikéri apjától az  örökséget. Itt arról az örökségről,  arról a vagyonról van  szó, ami őneki fog  jutni apja halála után. De az apa még él! Még nem halt meg! Hallatlan  pimaszság és sértés, hogy a fiú  egyáltalán megpróbálkozik ezzel a kéréssel,  hiszen tulajdonképpen  ezzel  azt  fejezi  ki,  hogy  alig  várja  apja  halálát. Szívtelen, arcátlan és kegyetlen ez a kérés, amely ugyan szavakkal ki  nem mondva, de mégis egyértelműen azt elenti,  hogy a fiú saját apja  halálát akarja.  S  amennyire   hallatlan  a  kérés,   annyira  váratlan  az   apa viselkedése: odaadja az  örökséget. Valójában  a fiú  nem is  számíthatott erre. Az apa  akár ki  is tagadhatta volna  fiát az  örökségből egy  ilyen szemtelen kérést követően.  De ő  nem bünteti  meg fiát  a lázadás  miatt, hanem  elengedi.  Valljuk  be   őszintén,  hogy  egy  kicsit   érthetetlen számunkra, hogy az apa miért  nem tagadja meg a kérést?  És itt a bűn,  az emberi bűn nagy  titkához érkezünk. Miért  engedi meg Isten  a bűnt?  Mert Isten szabad  akaratot adott  nekünk. Nem  akarja, hogy  általa  mozgatott bábokként éljünk,  hanem  azt  szeretné, hogy  szabad  akarattal  döntsünk mellette. Isten nem láncol minket magához, nem erőlteti ránk szeretetét, s nem kényszeríti ránk  jóságát, ha menni  akarunk, ha megpróbálunk  nélküle   boldogulni. Isten elenged minket, ahogyan fiát elengedte a  példabeszédben szereplő apa.

 

A   távozást   követően   a   fiúval   történő   események    meglehetősen kiszámíthatóak. Hiába próbálja  a maga  útját járni,  ez az  út nem  vezet sehová.  Kihasználják,   megfosztják  agyonától,   s  végül   megalázzák, emberszámba sem veszik. S mindez  egészen gyorsan történik, hamar a  lejtő alján  találja  magát.  Ahogy  a  pénze  fogy,  úgy  tervei  és  álmai  is  elszállnak. Nem  számíthat  senkire, nem  bízhat  senkiben. Az  atyai  ház biztonságát nem pótolja semmi, sőt, teljes létbizonytalanságba kerül, mert még a sertések ételéből sem adnak neki.

 

A fiú tehát mindenét, még emberi méltóságát is elveszítette, csak egyetlen dolog maradt számára: továbbra is az apjának a fia. Igaz, hogy  megtagadta az apja szeretetét, de  továbbra is fiú.  A teljes elveszettségben  ismeri fel fiú életének  jelentőségét. A  fiúi lét nem  csak halvány  gyermekkori emlék, nem  csak  feledésbe  merült  élmény számára,  hanem  ez  válik  az  egyetlen kapaszkodóvá, az egyetlen biztos ponttá, ami reménnyel tölti  el, s elindítja visszafelé.  Szeretet, biztonság, élet  csak odahaza  létezik. Életünk mélypontjain, ahová a bűn juttatott minket, mi is  felfedezhetjük, hogy Isten gyermekei  vagyunk. Ő továbbra  is szeretett gyermekeinek  tart minket, s mindig meg van számunkra a lehetőség, hogy visszatérjünk hozzá.

 

A hazafelé  vezető  út  a  fiú  számára  hosszú,  van  ideje  gondolkodni. Helyzetét nagyon reálisan látja. Tisztában van vele, hogy nagyot hibázott, s talán jogosan  gondolja, hogy  sok jóra  nem számíthat.  Már nem  tartja magát méltónak arra, hogy fiú legyen, ezért az utolsó helyet is kész volna elfoglalni, csak legalább  helye legyen a  családi otthonban. Valójában  a fiú a túlélésre  játszik. Csak egyszerűen  túl akarja élni  a maga  okozta szörnyű  helyzetet.  Nem  számít   arra,  hogy  ennél  sokkal   nagyobbat, értékesebbet fog kapni. A túlélés ösztönös vágya azonban még messze van az apa felemelő  szeretetének elfogadásától.  Bűnösségünk  megtapasztalásakor először talán  az indít  minket a  bűnbánatra, hogy  elkerüljük az  isteni  büntetést, az örök kárhozatot. De ez az ösztönös viselkedés még messze áll attól, hogy elfogadjuk Isten megbocsátó szeretetét.

 

A történet  több  váratlan fordulata  után  végül elérkezünk  a  leginkább meglepőhöz: az  apa megbocsát  a  tékozlónak, újra  fiának tekinti  őt, s visszaadja neki fiúi méltóságát. Erre igazán  nem számított a fiú. És  itt elérkezünk a bűn másik  nagy titkához. Úgy  gondoljuk, hogy bűneink  miatt már nem  vagyunk  méltók arra,  hogy  Isten szeressen  minket.  Valamilyen titokzatos oknál  fogva  szinte  ragaszkodunk bűneinkhez,  s  nem  akarjuk elfogadni, nem tudjuk megérteni, hogy Isten eltörli bűnös múltunkat és  új életet ad nekünk. Mintha bennünk maradna valamiféle kételkedés, hogy Isten képes-e  teljesen  megszabadítani  minket  a  bűntől?  Érdemes  ismételten tudatosítani magamban: bármennyire is nagyok bűneim, Isten eltörli azokat.
  Bármennyire  is  eltávolodom  Istentől,  ő  mindig  visszavár.   Személyes életemben, minden komolyan vett szentgyónásom alkalmával megtapasztalhatom a váratlan fordulatot:  Isten nem büntetni  akar, hanem szeretett  fiaként ölel magához.

 

(c) Horváth István Sándor

 

Permalink | Leave a comment  »